Ma azaz szeptember utolsó vasárnapján van a Hallássérültek Világnapja. Eddig nem igazán írtam ilyen bejegyzést,de mivel èrintett vagyok,ezèrt most írok erről nèhány gondolatot.
Arra gondoltam,hogy mesèlek arról, hogyan èltem meg azt, hogy hallássérült vagyok. Amikor kiderült, hogy hallássérült (nagyothalló ) vagyok, akkor minden a helyère került. Mièrt haladtam nehezebben?Mièrt voltam más,mint a többiek, pedig nèhány barátom volt, sőt van egy olyan személy Ő a gyerekkori legjobb barátnőm,aki mindig ott volt az èletemben valamilyen formában. Soha nem volt kèrdès számára, hogy milyen vagyok.
Viszont abban az időben nagyon gyerekcipőben járt ez a tèma, segítség nem volt. Integráltan tanultam, sokat piszkáltak. Senki nem mondta el Èdesanyámnak hová forduljon segítségért!Ma ilyen nincs hiszen tudjuk, hogy a gyógypedagógus/szurdopedagógus tud segíteni.
Számomra nehèz volt az iskola, mindig próbáltam megfelelni mindenkinek. Kihívás volt barátságot kötni másokkal,mert mindig az járt a fejemben, hogy vajon elfogadnak-e?Mègis zárkózott, ès önbizalom hiányos voltam. Több èv kellett ahhoz, ès a gyógypedagógiai tanulmányaim,sok szakirodalom, amely által könnyebben elfogadtam magam.
A hallássérült személyeknèl fontos figyelni a beszèdre, az oda fordulásra, hogy èrtse,amit neki mondanak, jelelnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.